A MÉDIA ÉS A TUDOMÁNY

Bevezetés

Ma már közhelynek számít az a megállapítás, hogy a fejlett társadalmak mindennapi életének kiküszöbölhetetlen része a tudomány. Jelen van az élet szinte valamennyi területén, bár sokszor nem is vagyunk ennek tudatában. A tudományos ismeretek rohamos növekedése miatt az átlagember egyre nehezebben tudja befogadni az új eredményeket, és elsajátítani az egyes változások következményeként elengedhetetlenül szükséges új szemléletmódot. Másrészt egy demokratikus társadalomban a tudománynak számot kell adnia arról, jól gazdálkodott-e az adófizetők pénzéből kapott anyagi támogatással, és a tudósok munkája valóban hasznára válik a társadalomnak. A társadalom és tudomány közötti kommunikáció tehát mindkét fél számára létfontosságú, annak hiánya vagy alacsony színvonala visszahat a társadalom fejlődésére és jólétére.

Carl Sagan, a nemrég elhúny kiváló csillagász, űrkutató, valamint tudománynépszerűsítő Korok és démonok c. nemrég magyarul is megjelent könyvében a következőképpen fogalmaz:

”Napjaink globális civilizációja úgy van megszervezve, hogy minden lényeges eleme – a transzport, a kommunikáció, a mezőgazdaság, a medicina, az oktatás, a szórakoztatás, a környezetvédelem, sőt a demokrácia működéséhez nélkülözhetetlen választások lebonyolítása is – alapjaiban függ a tudománytól és technikától, amelyeket azonban a dolgok mai állása szerint szinte senki sem ért. Ez a helyzet felér egy beprogramozott katasztrófával, amelyet ugyan ideig-óráig elodázhatunk még, de a tudatlanság és a hatalom vészjósló keveréke előbb-utóbb belerobban a képünkbe.”

A hazai felnőtt lakosság nagy többsége a tudományokra vonatkozó ismereteit általános, ill. középiskolai tanulmányai során szerzi, és további élete folyamán semmiféle szervezett továbbképzésben nem részesül. Tekintettel arra azonban, hogy a társadalom életét átszövi a tudomány és áltudomány egymás melletti szereplése és alkalmanként vetélkedése, a nagyközönség megbízható információ hiányában ki van szolgáltatva médiának. Ezért van olyan nagy szükség kritikus gondolkodásra – ha úgy tetszik, szkeptikus alapállásra – amely segít abban, hogy elkerüljünk egyes buktatókat, és felüljünk a rosszhiszemű csalóknak, áltudományos sarlatánoknak..

Carl Sagan ezzel kapcsolatban is frappánsan fogalmaz: “A szkeptikus felfogásmód nem igényel akadémiai képzettséget, amint azt bármelyik használtautó-kereskedő tanúsíthatja. Egy demokratikus társadalomban mindenkinek rendelkeznie kell azokkal az alapvető képességekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy hatékonyan és konstruktívan érvényt szerezhessen a tudás iránti igényének. A tudomány nem követel magasabb szintű szkepticizmust, mint amilyennel használt autót veszünk, vagy TV-reklám alapján választunk sört vagy fájdalomcsillapítót.”

A társadalom két tévhitet hajlamos táplálni a tudománnyal kapcsolatban. Az egyik szerint a tudomány az emberiség minden problémájára képes választ adni. A másik szerint pedig éppen a tudomány a felelős mindazokért a súlyos gondokért, amelyeket az emberiség önmagának okozott. Feltétlenül szükséges tehát eloszlatni mindkét tévhitet, és a tudományt, mint nélkülözhetetlen társadalmi intézményt, az őt megillető helyre tenni a nagyközönség gondolkodásában.

Az áltudományok burjánzásáról, különböző megnyilvánulási formáiról évek óta talán unalomig is sokat beszéltünk, ezért itt csak egyetlen példát említenék meg, amelynek ugyan két éves multja van, azonban hatása még ma is nyomon követhető.

Az Egyesült Államokban 1997-98 folyamán egy DielektroKinetic Laboratories LLC. nevű cég reklámozni kezdte DKL Lifeguard (Életmentő) fantázianéven fogalmazott “emberi jelenlét detektorát”, amely modelltől függően 20-500-méter távolságból képes észlelni emberek jelenlétét bármilyen anyagon keresztül. A korántsem olcsó, típustól függően 6.000-15.000 dollár közötti áron forgalmazott műszer, amennyiben valóban rendelkezik a megadott tulajdonságokkal, nyilvánvalóan rendkívül fontos segítséget nyujthat a katasztrófaelhárítás, bűnüldözés, határvédelem és egyéb biztonsági feladatok ellátása terén.

Az ügyes reklámkampány nyomán számos helyi rendőrség és egyéb hivatalos intézmény szerzett be példányokat a drága műszerből. A nagy érdeklődés, valamint az amerikai szkeptikus szervezetek hathatós kifogásai nyomán a korántsem egyértelműen pozitív tapasztalatokra való tekintettel a nemzetbiztonságért felelős Energiaügyi Minisztérium (Department of Energy, DOE) az új-mexikói Sandia Nemzeti Laboratóriumot bízta meg azzal, hogy független szakmai véleményt adjon a műszer alkalmazhatóságáról.

A Sandia Laboratórium mérnökökből és számítógépes szakemberekből álló kutatócsoportja 1998. március-áprilisában az Egyesült Államok Légiereje Albuquerque városában lévő Kirtland Légibázisán kiterjedt dupla vakkisérlet sorozatot végzett el a gyártó cég vezető munkatársai részvételével. A kisérlet részleteinek leírása megtalálható a Sandia Laboratórium honlapján [9]. A lényeg az, hogy a vizsgálatok szerint a berendezés semmivel nem működik jobban, mint a véletlenszerű kiválasztás, azaz a műszer használhatatlan. Erről az eredményről 1998. május elején hivatalos állásfoglalást adott ki a DOE.

Ami a műszer működésének alapját illeti, a Sandia Laboratórium kutatói kisérleteikben először a működésképtelenséget demonstrálták, hiszen a felhasználó számára ez a fontos. Az alapelvre vonatkozóan a DKL annyit hozott nyilvánosságra, hogy a műszer a szív összehúzódásai során keltett elektromágneses sugárzást detektálja. Nos, alapvető fizikai ismeretek birtokában az ember könnyen kiszámítja, hogy a szív 1.2-2 Hz frekvenciájú periódikus összehúzódása során esetleg keltett elektromágneses sugárzás hullámhossza nagyjából 150.000 km, amelyet egy 25 cm körüli antennával regisztrálni science fictionba illő feladat.

Tipikusan amerikai végkifejlet, hogy a DKL cég kellemetlenségeit nem az áltudományos tevékenység okozta, hanem a “kereskedelmi etika” megsértése, azaz termékei nem működtek a reklámok specifikációinak megfelelően. Ami a média ezügyben játszott szerepét illeti, két évvel az esemény után, tehát napjainkban, Tom Clancy, hazánkban is ismert bestseller-szerző “Szivárvány kommandó” c., magyarra is lefordított művében egy, a világ megmentésére alakult speciális antiterrorista egység szuper felszerelésének egyik darabja éppen a DKL eme működésképtelen detektora. Vajon a nagyközönség emlékei között mi fog inkább megmaradni, ez a könyv, vagy a DOE hivatalos sajtótájékoztatójának tartalma? Ez a példa is alátámasztja az írott és elektronikus sajtó fokzott felelősségét.

A médiumok felelőssége

A médiumok között feltétlenül meg kell különböztetni a tudományos ismeretterjesztéssel hivatásszerűen foglalkozó sajtótermékeket, valamint a médiának azokat a résztvevőit, akik működése egyértelműen profit-orientált. Míg az első esetben a magas szakmai színvonal alapvető követelmény, a napilapok és bulvárlapok csak a példányszám emelésében érdekeltek, és a precíz és szakmailag magas színvonalú tájékoztatás fogalma talán egyáltalán nem is ismeretes.

A média felelősségéről már igen sokan és sokat vitatkoztak. A helyzetet ismét csak a már korábban hivatkozott Carl Sagan fogalmazza meg a legfrappánsabban: “Egy földönkívüli, aki most érkezik hozzánk és meglátja, milyen szellemi táplálékban részesülnek gyermekeink a televízióból, a rádióból, a filmekből, az újságokból, a képregényekből és nem egy könyvből, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy szándékosan tanítjuk őket gyilkolásra, erőszakra, kegyetlenkedésre, babonára, hiszékenységre, fogyasztói attitűdre. Ha így folytatódik, a kitartó ismétlésnek bizonyára meg is lesz az eredménye. De micsoda társadalamat lehetne csinálni, ha inkább a tudományt és reményt vernénk a fejükbe!”

Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi időben egyre többször és egyre élesebbenvetődik fel a kérdés, ki – azaz a média mely része – ismertesse a tudomány eredményeit, népszerűsítse a tudományt? A hazai körülmények között kíváló munkát végeznek a tudományos ismeretterjesztés hagyományos fórumai, a népszerű tudományos folyóiratok. A gondot az jelenti, hogy a közönség többsége információit napilapokból szerzi, nem is említve a televíziót,

A tömegkommunikáció terén a TV egyedülálló hatalomra tett szert, ezért a társadalom szellemi színvonalára gyakorolt hatása is csak megerősíti a média fokozott felelősségét. A televízió nézői elsősorban szórakozást várnak kedvenc csatornájuktól. Na persze néhány perc erejéig hajlandók “tudományos” szenzációkról is hallani, de hosszabb ideig figyelni már mentális erőfeszítést igényel, és nem erről szól a dolog! Az ilyen és hasonló “érdemi” TV vitákban a néző személyes szimpátiája alapján formál véleményt, az érvelés csak fárasztja.

Mint Európába igyekvő polgári társadalomnak, nekünk is fel kellett zárkózni a kommunikációs társadalom követelményeinek megfelelő példák mellé. A TV tekintetében már “sínen vagyunk”, amint az Sagan észrevételéből megállapítható:

“Remélem, senki sem tart majd oktalanul cinikusnak, ha azt állítom, hogy első megközelítésben a kereskedelmi és közszolgálati televíziók működése így foglalható össze: A pénz minden. …Jelenleg a közszolgálati televizió számára reális veszély az állami támogatás megvonása, a kereskedelmi csatornák pedig a műsorok tartalmassága tekintetében a folyamatos romlás állapotában vannak.”

Egy hazai filozófus eképpen összegzi a helyzetet: “A tudományos ismeretterjesztés ma a manipulatív tömegkultúra része, s kevés kivételtől eltekintve a korrektségre való törekvésnél erősebb motívációja a szenzációkeltés igénye, s a tudomány fetisizálása. Ez pedig kedvez az ilyen bombasztikus, jól hangzó kijelentéseknek, amelyek ugyanakkor sejtelmesebbé és hatásosabbá válhatnak, ha tulajdonképpeni értelmük homályban marad. A manipulatív tömegkultúrában nevelkedett olvasó (néző) pedig éppen erre vágyik: gyorsan fogyasztható »szellemi hamburgerre«, amely megragadja fantáziáját, de különösebb szellemi erőfeszítést nem kíván tőle.”

A hazai médiumoknak mindenképpen felróható, hogy esetenként ismeretek hiányában vagy alaptalanul riogatják a közönséget, vagy az egészséggel és gyógyítással kapcsolatos témákban keltenek a beteg emberek között esetleg nem teljesen megalapozott reményeket. Ez utóbbi formája a divatosan “gagyi zsurnalizmusnak” is nevezhető tevékenységnek különösen visszataszító, mert visszaél a beteg és ebből adódóan kiszolgáltatott emberek hiszékenységével, különösen, ha az anyagi nyerészkedés céljából történik.

Hol van a helye akkor a szellemi erőfeszítésnek mai világunkban? A régi római mondás szerint: “Ha ragyogni akarsz, tudásoddal csillogjál!” Ezzel szemben ma a tetoválás és a testékszerek legexotikusabb változatai a figyelem felkeltésének, a csillogásnak a legkedveltebb eszközei a fiatalok között. Miért nem divat inkább a nyelvtanulás, vagy bármi más tevékenység, amelynek eredménye szellemi értéket termel? A válasz nem igényel hosszadalmas töprengést: tetoválás, fül, … kifúratása szellemi erőfeszítés nélkül, igencsak demokratikus módon, akár 50 alatti intelligenciahányadossal is megtehető, míg ismeret, tudás felhalmozása, vagy akár csak néhány hétig emlékezetben tartása, megfelelő szellemi energia befektetése nélkül nem lehetséges.

A napjainkban tapasztalható szellemi elsekélyesedést a fizika kissé profán módon hajlamos szükségszerű jelenségként a termodinamika második főtételével magyarázni. Az ismeretek, a tudás megszerzése és rendszerezése az agyban rendet teremt, amely irreverzibilis folyamatként az entrópia növekedéséhez vezet (A régi rómaiak szerint: “Amit tudok, attól semmiféle lator nem foszthat meg!” ). Ehhez azonban energia befektetésére van szükség. Ezzel szemben a rendezetlenség, a káosz ingyen van. Kinek kell akkor az entrópia?

Az alapkérdéshez visszatérve, hogyan szerepeljen akkor a tudomány, a tudományos ismeretterjesztés a TV-ben? Nos, semmiképpen nem élő vitaműsorokban, hiszen már a bölcs Cato is megmondta:

Ray Hyman, az Oregon Egyetem pszichológia professzora – akinek szakterülete a csalás pszichológiája – és ennek folytán az amerikai kormány egyik tudományos szakértője, ezzel kapcsolatban szintén eléggé pesszimista véleményen van: “Már igen korán észrevettem, hogy a tudós a médiában vesztésre van ítélve. Mint tudósnak nagyon meg kell fontolnom a válaszaimat, és ez sem nem hangzik jól, sem nem népszerű a nyilvánosság előtt…”

Szinte mindenki egyetért abban, hogy színvonalas ismeretterjesztésre szükség van, és ezt a tudomány képviselőinek a tudományos újságírókkal, a tudományok alapjaiban képzett média szakemberekkel kell megvalósítani. A célokat illetően ez mindenképpen a közszolgálati csatornák feladata kell(ene) legyen. A hogyan már nehezebb kérdés. Mindenképpen előfeltétel azonban egy olyan értékrend a társadalomban, amely tiszteli az igazi tudást.

Ki népszerűsítse hát a tudományt? Külföldön már számos nagy kutatóközpont felismerte, hogy a pontos és kimerítő tájékoztatás alapvetően a tudósok felelőssége. Az Egyesült Államok nagy kormánylaboratóriumai, pl. a NASA, a Los Alamos Nemzeti Laboratórium, Brookhaven Nemzeti Laboratórium, vagy Európában a CERN saját népszerűsítő kiadványokkal, filmekkel, és az Internetről letölthető szöveges és képi információval sokkal hatékonyabban tájékoztathatnak, mint hagyományos módon, rossz esetben félművelt zsurnaliszták közbeiktatásával. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy ebben a népszerűsítő munkában kíváló tudományos szakírók (“tudományos újságírók”) működnek közre, akiknek e tevékenységét kizárólag szakmai okok befolyásolják, nem pénzéhes laptulajdonosok, vagy félművelt főszerkesztők szeszélyei.

Nyilvánvaló az a következtetés, hogy a tudomány legújabb eredményeinek szükségszerű társadalmi hatásaihoz illeszkednie kell egy, a kor követelményeinek megfelelő tájékoztatásnak, amely lehetővé teszi, hogy a társadalom létét befolyásoló kérdésekben minden állampolgár felelősséggel tudjon véleményt formálni, és azt a megfelelő csatornákon kifejezésre juttatni. Úgy tűnik, elkerülhetetlen, hogy ebben a következő lépést a tudományos közösség tegye meg, amely az előbbiek szerint már megtörtént a népszerű-tudományos sajtóban.

A fentebb idézett Hyman professzor szerint a tudomány a TV-ben eleve vesztésre van ítélve. Nem szabad azonban feladni az erőfeszítéseket, és ebben a hazai szkeptikus mozgalomra igen nagy -* és sokak szerint reménytelen – feladat hárul. Persze a Tudományos Akadémiának nagyobb szerepet kellene vállalni. Nagy szükség lenne a közvéleményt foglalkoztató kérdésekben hiteles szakmai véleményre, amely eloszlatja a tévedéseket, tévhiteket és határozottan cáfolja a szándékos félrevezetés cálját szolgáló hamis állításokat. Ez a feladat nyilvánvalóan nem a testületre, mint valamiféle hatóságra hárulna, hanem Akadémiánk kiemelkedő tudósainak lenne nemes feladata, talán még inkább kötelessége. Ha Akadémiánk alapítója korában így virágzottak volna az áltudományos nézetek és sarlatánságok, a legnagyobb magyar bizonyára ez utóbbit is célul tűzte volna ki a tudós testület elé.

Ahogy Sagan mondja, démonok közöttünk vannak, és előbb-utóbb meg kell majd küzdenünk velük. Minden kornak megvannak a maga démonjai, így nekünk is. Befejezésképpen csak arra kérem a tisztelt hallgatóságot, hogy kritikusan végiggondolva és mérlegelve Sagan megállapításait, döntse el magában, szükség van-e tudományra nemzetünk szellemi életében, érdemes-e pénzt beleönteni, stb., vagy törődjünk inkább más, fontosabb dolgokkal, mint pl.a hazai labdarúgás jövőjével.